Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

pulitzermacskaparás

Gyökértelenségrulez

2019. november 16. 16:31 - Pulitzermacska

A tudatos jelenlét könyv szerint már képes vagyok arra, hogy amikor váratlan esemény történik velem, akkor azt nagyító alá tegyem, majd károgás helyett ép ésszel megvizsgáljam annak létjogosultságát és hatásait. Ez jó. Jó lenne folytonfolyvást alkalmazni. Pláne, hogy a Főnök folyamatosan gondoskodik arról, hogy mindig legyen mosatlan a mosogatómban.

Nem, most épp tényleg nem tudom, hogy merre vagyok arccal. Van, aminek a utolsó etapjában érzem magam, van aminek az elsőjében, és sehol sincs fogódzó, hacsak a saját hajamat nem veszem számításba.
A helyzetet tovább árnyalja Pulitzer eltűnése, Sziszikutya és a Mercikeautó betegsége, a lakhatáskérdés, hogy tovább ne is soroljam. Egyik se katasztrófa, de most mindnek ólomsúlyát érzem, és mint tudjuk, fémérzékeny vagyok. 

Tudom, hogy egy társ nem oldja meg ezeket, pláne nem helyettem. Pláne, nem is szeretném, hogy más oldja meg, de olykor kimondhatatlanul jól jönne egy váll, amire odahajthatom a fejem, egy csók, ami Csipkerózsika álmomból felébreszt amikor tévutakra tévedek, egy kar, ami ringat egy kicsit, egy öl, amibe gyakorolhatnám a spontán elszunyókálás képességét, ami még senkivel sem ment. Nyilván senkiben sem tudtam úgy bízni, hogy egyik pillanatról a másikra kitegyem magam ennek a kritikus, sérülékeny állapotnak, hogy a testén alszom el. Vanmégmindolgoznimagamban.

Mr. Decembert Mr. Kölyök miatt elengedtem. Majd a kölyköt is el kellett engednem. Miközben akkora kincset hozott, adott az életemhez, amivel egyelőre nem is tudok mit kezdeni, csak nézegetem esténként, hogy milyen szép.

Látom, hogy van vele dolgom, de nem tudom, hogy az a dolgom, amit én erőltetek, hogy a sajtósa legyek vagy egyszerűen csak emberként kellene mennem mellette és néha oldalba bökni, néha meg megcsiklandozni, amikor elbóbiskol. De azt egyértelműen érzem, hogy dolgunk van. És nem tudom, hogy elbaszcsiztuk-e azzal, hogy két hét alatt lerendeztünk kezdéssel és záróakkordokkal egy párkapcsolatot vagy épp ennek a mindenmegtörténtnek a szabadsága ad helyet a közös munkának és az abban való teljes őszinteségnek.

Aprópó munka. A cserepek ideje lejárt. Hiába lett segítségem, elfogyott azafajta életenergiám, amivel olyan munkákat csinálok, amihez semmi kedvem, mert én nem lehetek, nem vagyok benne. Nos, igen, az első év a feltérképezésé, a második a lehetetlenek bizonyításáé volt, és most, hogy mindezzel megvagyok, itt állok önmagam mellett és visítok, hogy uborkásüveg kopogtató gyárimunkásnak érzem magam. Látom, hogy el kell engedni, mert megpusztulok itt. Bár azt még nem tudni, hogy mitől pusztulok meg hamarabb, a valahova tartozás hiányától vagy attól, hogy nincs alkotásélményem a mindennapokban (hónapokon keresztül), vagy ha van is, észre nem vétetik, maximum a hiánya.

A valódi terhem a gyökér- és közösségtelenség. Elcsap ez néha, ahogy az autó tükrét szokta egy másik, amikor rosszul méri fel a millimétereket. Tűpontosan tudom mi bajom, mi hiányzik, de az agyam egyelőre annyira korlátolt, hogy nem látom, merre indulhatnék el ezért az élményért.

Az, hogy bárhol lakhatnék és lakhatok, óriási dolog és egyben óriási veszteség is, mert minden közösséget elveszítek. A falusit nem sajnáltam. Embereket sajnáltam ott hagyni, de a közösséget nem, mert alig akadt köztük hasonló gondolkodású, aki tovább akart menni a kertkapunál.

Az érseki város közösségébe tartozni jó volt, akkor is, ha az sem volt családias és nem hívtak rendszeresen esti sütőgetésekre és téli nagycsoportos összejövetelekre sem. De ott kiléptem a utcára és mosoly fogadott, ha lementem a piacra megkérdezték hogy vagyok, ha elmentem egy kiállításmegnyitóra azt sajnáltam, hogy a hetedik ismerőssel már tényleg nem jutott idő beszélgetni, csak összekacsintani.

Manapság sokakhoz elmehetek. Néhányan hozzám, értem is eljönnek. Egy-egy emberhez kötődöm. Egyreinkább csak olyanokhoz akik értékelnek és akiket értékelek, akikkel vannak közös húrok és nem csak nyöszörgő-nyavalygó sorsközösségek. De nincsenek családi szülinapok, baráti társasjátékozások, vasárnapi ebédek és keddesti kártyázások. Nincsenek összeszaladós szombatok. Többnyire az van, hogy sok-sok helyre odamehetek egy-egy kávéra, beszélgetésre, de életvitelszerűen nincsenek közössségek, ahová beletartozom.

Nincs városi, nincs hobbiklubos, nincs női, nincs könyves, nincs kutyás, nincs macskás, nincs szerelmes közeg, aminek a része lennék, és bár tudom, hogy a nagy egésznek lényünkkel apró atomiumként a részei vagyunk, mégis nehéz ennyire egyedül lenni a világban.

Nehéz ennyire egyedül a életfeladatom, a kis bátorprojektem is csinálni. Vagyis most épp nehéz csinálni. Most ki vagyok zsigerelődve. A titás lány szerdán délután kitett hűlni. Csak tudnám miért fáj ennyire, amit mondott?! Hogy miért talált be annyira, amikor nem is talált be annyira. Miért van az, hogy amikor én egészen egésznek érzem magam vagy egy korábbihoz képest jóval összeszedettebbnek, egészebbnek, akkor jön valaki aki kedvesszépen az orrom alá dörgöli, hogy ő onnan kívülről úgy látja, nem vagyok valami jól (nem is tudom mire alapozza a megérzésein kívül, mert alig beszélünk komoly dolgokról) és én (azóta) tényleg nem vagyok valami jól.

Tudom, persze, hogy azt a belső rendet, amit most tapasztalok, kívülről nem látják. És én is csak egy korábbihoz viszonyítva látom rendnek. De én olyan rohadt büszke vagyok rá! Egy évvel ezelőtt senkinek el nem hittem volna, hogy kijutok a partra. És lám. Csak ne kellett volna ehhez A-nak elmenni a túlvilágra…
Azóta is itt van a házastársi örökhűségre sosem váltott jegygyűrűnk az ujjamon. Örök emlékeztetőként hordom, hogy sose maradjak többé olyan helyzetekben egy percet sem, amikről megérkezik a lelkembe az első jel, hogy méltatlan. És lám, nem is maradok. Milyen szép! Milyen csodás! Mekkora ajándék! Ilyen kis mások számára láthatatlan örömeim vannak. Meg a tény, hogy ez a gyűrű, nem csak a párkapcsolati helyzetek méltatlanságára világíthat rá, hanem arra is, ha egy munkahelyen, ahová akaratlanul, de akkor ajándékként sodródtam, most leléphessek. Köszönöm!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pulitzermacska.blog.hu/api/trackback/id/tr115308860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.