Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

pulitzermacskaparás

Felkavarodás

2019. október 24. 08:46 - Pulitzermacska

.... még a nyáron írt egy írásomra, hogy Maga még mindig egy csoda! Leprintscreeneltem, hogy kitehessem a dolgozószobámban. Tegnap meg megjelent és egy súlyosszép naplementében volt részem vele, ami annyira felzaklatott a legnemesebb és a legvadabb értelemben is, hogy a futópálya adta a másikat, ahol gyorsabb voltam mint valaha, mert mégsem üthettem meg senkit és üvölthettem másokkal, azért amit érzek, hát kifutottam magamból. Olykor az ég felé emelt tekintettel, máskor méltatlankodó kézmozdulatokkal kérdeztem könyörögve, hogy Borostás miért nem képes egyetlen apró jelét sem adni annak, hogy érdeklem. Hogy miért hagyta nyitva azt a kurva kaput, ha úgy érzi, nem szeretné, hogy most bárki, akárki bemászkálna rajta. Hogy miért nem mondja ki, amit érez. Akkor is, ha az bizonytalanság, akkor is, ha az elutasítás, akkor is, ha látszólag gyengeség. Mi a francért nem mer gyenge lenni és azt mondani, hogy kedves vagy, de nem tudok ígérni semmit, jobb, ha nem ringatózol "semmi akadálya, hogy megismerjük egymást" mondatokba, mert fogalmam sincs mit akarok vagy mennyi időre van szükségem az öntisztuláshoz. Ez tiszta sor lenne.

Persze, ez a különös szembesülés azzal, hogy milyen kisnyúl a kedves, felhányt ezernyi kérdést. Többi közt azt is, hogy ki tud-e karakánul állni amellett, amit akar. Hogy tud-e, mer-e szeretni és azzal kockáztatni. Hogy képes-e odaállni és kinyilatkoztatni azt, ami az ő tényleges vágya. Hogy ha tizenéven át tényleg soha mással még csak nem is flörtölt, tudja-e egyáltalán milyen a női lélek. És tudom-e én, hogy mire és kire várok egyáltalán, és ennek van-e bármi értelme, azon túl, hogy a szerelemnek semmi értelme és mégis mindennek az értelme az, és az amögött megbújó mély szeretés.

A villanypásztorok között átbújni, a szikes talajban, a kisnövésű ezernyi pittypangban és a naplementében gyönyörködve megérezni, hogy aki melletted sétál ezernyi kis energiaszállal kötődik hozzád. Hogy alig tudsz valamit róla, de vele rezegsz, hogy a kérdései mennyire természetesnek hatnak, pedig a legmélyebbre mennek, hogy az ölelése milyen otthonos, hogy a keze a kezedbe, mintha tegnap is ott nyugodott volna. És aztán minderre azt mondani, óh, én most nem, mert én most még, meg majd talán, de majd akkor... és csak azt tudni, hogy azzal a másikkal, akire vársz, még esélyed sem volt személyesen így megélni egymást, de nem tudod elengedni, mert beleszerettél az ismeretlenbe és tudni akarod, és látni akarod, hogy lehet-e, hogy képes-e, hogy ő-e vagy csak megvezetett az a belső hang és akkor van még dolgod magaddal bőven...

Szólj hozzá!

Izgalmas kérdések, türelmes válaszok, egy 170 fős csapatépítő margójára

2019. október 13. 14:02 - Pulitzermacska

Egy hétig senki nem kérdezhet tőlem semmit, köszi!

Nem működik, pedig úgy csináltam, ahogy mondtad. Ja, nem úgy mondtad?

A Pityu később jön, kipipáltam a jelenlétin, jó?!

Lemerült a telefonom. Van nálatok töltőm?

Igen, tényleg megnézted már kétszer, hogy melyik csapatba tartozom, csak mire megtaláltam volna, elfelejtettem.

Mi lesz az ebédnél a svédasztalon?

Tudsz adni egy hosszabbítót?

Nem találom ahol mondtad, segíts.

Lesz-e leves?

Tényleg ott volt csak narancssárga és nem fehér.

Másfél centivel hosszabb a póló, mint amit hordani szoktam. Azt most mire mondtad, hogy "szólsz a pszichológusunknak"?

Bakker, nem hosszabbító kell, hanem elosztó, az hol van?

Az mit jelenet, hogy öt perc múlva kezdünk?

Megszámoltam a székeket, hússzal kevesebb mint ami kell, micsináljak'?

Csak ez a nyolc filcet használhatjuk, nincs több szín?

Fázok.

Lesz-e a levesben tészta?

Hol lesz az ebéd?

Ha ettem mit csináljak?

Mikor kezdünk? Ja, hogy ide is ki van ragasztva a program, de ha már itt vagyok elmondod?

Még elmehetek pisilni?

Elfelejtettem írni, amikor kérdezted, hogy van-e valakinek valamilyen érzékenysége. Azér' tudsz intézni vegán kávét, ugye?

Hol van az olló. Ja, tényleg mondtad már, hogy a szerelődobozban.

Kérsz pálinkát? Jajj, most mit kényeskedsz, hogy még sok a dolog?!

A túrós csúsza a kakaspörihez van a svédasztalon?

Tudom, megígértük, hogy csak önök vacsoráznak itt, de nem tudom hova tenni ezt a tizenöt fős jógás társaságot.

Mindjárt megyek csak ezt még elszívom. Ja, rám vár 160 ember? Óú. Már csak két slukk!

Elfelejtettem mondani, de otthon maradt a szervezői központ laptopjának a töltője. Szerinted kibírja innentől egy órát, amíg mennek a produkciók?

Ki a csapatkapitányom?

Melegem van.

Igen, hoztam ceruzaelemet a prezenterbe, ahogy kérted, de nem emlékszem hová tettem.

Ide letettem a mellényem. Úh, tényleg mondtátok, hogy bele kell írni a nevem, mer' mindenkié egyszínű?

Nem tudom, hová tettem a reggeli műsor értékelőlapját, az baj?

Ki döntötte el, hogy ezek a nehéz kérdések legyenek a kvízben?

Nem találom a csapatkapitányom.

Szerintem azt az akadályt úgy kellett volna inkább, hogy...

Szorít a cipőm.

A wécében hagytam a telefonom, de már nincs ott.

Megfoghatom a cicid?

Akkor legalább a sípodat meg akarom fújni!

Nagyobb az oklevél, mint a keret? Micsináljak'? Vágjam le? Mivel? Ja, ollóval. Jó!

Esküszöm, ide tettem a virágos táskám. Ja, hogy én nem is ennél az asztalnál ültem? Olyan egyformák!

Elvitte valaki a kabátom, nem tudod ki volt az? Igen, fekete szövet, tudod, mint amilyen a Gézának, Gábornak, Péternek, Kálmánnak is...

Mikorra jöjjön értem a férjem?

Most, hogy mindennek vége már nem lesz más program csak a buli?

Hogy döntsem el hogy a tízes vagy az éjféli busszal menjek haza? Mi? Érmét?

Szólj hozzá!

Csak Ő

2019. október 01. 20:20 - Pulitzermacska

Borostással az élet

Ott van...

... a jógás, aki akkor is megölel, ha én nem akarom
... a cserepes, apámlehetne, aki Skóciába és Prágába akar vinni
... a hegymászó, aki idén nyáron még egyet azért az exfeleségével nyaral
... a grafikus, aki az első csók után eldöntötte, ha akarom, ha nem, megtart
... a hangosító, aki csak a gondolatait nem képes kihangosítani
... a kivitelező, aki futás közben szólít meg
... a blogger, aki nekem versel
... a mérnök, aki sokkal fiatalabb nálam, viszont irodalommal udvarol elragadóan
... az ismeretlen, aki elriad, amikor rájön, hogy van köztünk hatvan kilométer
... az exszerető, akinek hangosan és érthetően kell kimondani, hogy mi már sose
... a tanár úr, aki arról filozofál, miért mondjuk az örökké szót az oltárnál
... a brutálmetál, akivel folyton a pikantéria határán táncolunk
... a mosolygós, akivel egy kórházparkolóban kacsintottunk össze
... a buta, akivel egy kávézó teraszán
... a kócs, akivel fejben már többször megtettük
... az önjelölt pszichológusom, akivel a legjobbakat lehet beszélgetni
... az ex, aki most nem engem csal, hanem velem csalna
... a boldog, aki kurvát rendel a szülinapjára

                                                                     ... és ott van Ő. És nekem csak Ő kell. 

Szólj hozzá!

Minálunk

2019. október 01. 19:52 - Pulitzermacska

Felénk a világ...

A fürdőszobában lakó vékony, csinos porpókot ma este fürdés közben elneveztük Gézának. 
Ennyi nő ellé, még ha a hetvenöt százaléka négylábú is, mégiscsak kell egy férfi.

Megkérdeztem tőle, hogy tud-e szerelni és szeretni?  Válaszként megmozdult.
Én ezt igennek veszem.

Hát így...

Szólj hozzá!
Címkék: férfi pók szeretni

Skócia

2019. szeptember 23. 23:21 - Pulitzermacska

... és akkor csak felhívtam, mert csak ő tudta a választ a közös hirdetéseinkkel kapcsolatban, de tudtam, hogy ebből megint udvarlás lesz, ha akarom, ha nem. és persze úton volt, és mesélni kezdett kedvesen, hogy merre jár és merre fog. majd invitálni kezdett, hogy tartsak vele. sorolni kezdte a magyar városokat, meg nevezetességeket, meg kecsegtette a nekünk nőknek állítólag oly fontos, biztonságot jelentő nagy szavakat: elviszlek, kirándulni, vacsorázni, színházba, és ha úgy van és azt kéred, akkor tudok én csak úgy aludni is melletted – mondta az apámlehetnekorú férfi.

majd minekután minden vidéki városra nemet mondtam, bedobta a külföldet. százkilencvenhárom ország közül neki sikerült rögvest az Egyesült Királyság mellett letenni a voksát és megkérdezni, hogy és Skóciába vele mennék-e. A vaníliás karika a számból az íróasztalt beterítve szerteröpült, de zsigerből rávágtam, hogy oda igen. Nemigen értette szegény, hogy ha sehova nem, akkor Skócia miért igen, de nem tudhatta, hisz honnan tudhatta volna, hogy Borostás akkor még ott csoportvezetett, és én minden idegszálammal kíváncsi diáklány szerettem volna lenni, aki mindig az első sorból hallgatja, mint mond a jóképű idegenvezető férfi Skócia nevezetességeiről.

 

Szólj hozzá!

Pedig ő. Dehát én

2019. szeptember 17. 19:15 - Pulitzermacska

és akkor felhívott és azt mondta, ildomos lett volna jobban megmagyaráznom, hogy miért nem szeretnék a társa lenni. mert az szerinte önmagában karcsú, hogy nem vagyok bele szerelmes. neki mást mutatott a barométer és az nem lehet, hogy ez minden, lennie kell még itt valaminek. mondjuk egy szintelen-szagtalan, csókra váró csontváznak a fürdőszobaszekrényben. legalább.

pedig ő. dehát én. pedighát és pediglen. ha méltóztatok figyelni, megtanított volna vékony palacsintát sütni, ütve fúrni és rendesen szeretni. szombatonként fél hatkor piacra menni, savanyú káposztát roppanósanmaradósra eltenni, nemgondolkodni, mosószódával spórolósan mosni, kismacskát alomra szoktatni, vágott virág alját ferdén levágni, a teszkóban megfelelő hústartalmú virslit választani, nagyfőnöknek túlórára mindig nemet mondani, időben vészfékezni, forró vasalót jó helyre tenni, nyolctojásos piskótát sütni és életvezetni. dehát én. pedig ő.

pedig ő. tudom én.

Szólj hozzá!

Amikor tényleg vége

2019. szeptember 17. 19:14 - Pulitzermacska

ma kifogyott a korpásodás elleni férfi sampon, amit  eS hagyott itt nekem direkt emlékbe és nem voltam képes kib@zni a kukába, mert majdnem tele volt. és mivel a lábamon édes kis szőke szőrök nőnek, azok is viszonylag ritkásan, így egész nyáron és eléggé pazarlóan használtam ugyan a lábam borotválásához, ám így is csak mostanra fogyott el. ezek alatt a hónapok alatt viszont, ahogy a fehér sűrű folyadék a flakonból, úgy távozott a zsigereimből ő maga is.
már a kád sarkán és a lelkemben is csak a hűlt helye emlékeztet arra, ami egyszervolt. könnyebb lesz így csak a szépre emlékeznem. 

most van tényleg vége.

Szólj hozzá!

Egyetlen felesleges percünk sincs!

2019. szeptember 16. 20:39 - Pulitzermacska

Borostással az élet

Száztizennyolc, azaz száztizennyolc órán át vagyis majdnem öt, azaz öt egész napon át kibírtam, hogy egy szót se írjak Borostásnak. Egészen könnyű volt kibírni, mivel annyira összebalhéztam magammal, hogy egymással sem álltunk szóba, így a kapcsolatfelvételi és közléskényszert sem kellett állandó hatállyal elnyomnom magamban, mivel és elsősorban magamat nyomtam el. Ami valahol ott kezdődött, amikor megéreztem, hogy elkezdtem Borostás miatt elszomorítani az életem. 

Amikor A. idén januárban meghalt, aznap este már tudtam, hogy eS-el a háromfelvonásos, ötéves szerelmi drámának vége van. Hogy most, ebben a nem túl szent pillanatban törött el örökre annak a lélegeztetőgépnek a csöve, amivel mindenáron életben tartotta a szerelmünket, még úgy is, hogy mindeközben a kettes csatornán az én haláltusámat nézte vígan.

eS úgy kapaszkodott belém, hogy a megcsalásaival előbb a fél vesémet, majd a májamat is letépte, a szívemet meg egyszerűen csak a maga után húzott szögesdróttal felszántotta. Hagytam. A legnagyobb bűnöm, hogy az elsőt megbocsátottam, mert közös bűnünknek tekintettem. Pedig valójában már az sem volt az. Szerettem őt, kizárólagosan, öt hosszú, vontatott, kemény éven át úgy, hogy soha senki más aközben belém nem költözött, ő viszont szeretett volna megszerezni mindenki mást, miközben állította, hogy szeret, és állítom, hogy így is látszott: tényleg szeretett engem, minden addigi barátnőjénél, szerelménél, feleségnél jobban. 

De sajátosan.
A sajátjának tekintve.
Sosem szerette még őt senki ennyire, mondta mélyen a hinni akaró szemembe nézve, majd titkos üzenetet küldött a főnöknőjének, a tanítványának, a kolléganőjének, a barátja feleségének, a leendő exeinek meg az iPhone-ja tudja még kinek. Ami mint ahogy mondotta is volt, nem ellenem történt.
De valljuk be, nem is értem...

Visszatérve a tények szikár talajára, januárban, amikor A. itthagyta ezt a földi kócerájt megértettem, hogy egyetlen egy felesleges percem sincs.  Megértettem, ha a zsigereim elutasítják S. testét, az eszem pedig a mondandóját tépi hiteltelen apró részletekre, akkor itt nekünk már csak lezárt magánutak vannak ordító kutyákkal a távolban, és bizony az eggyel korábbi útelágazáshoz vissza kell caflatnom, és az új, járatlan utat kell választanom, egyedül. (Amin a magány ordító kutyái között kell majd naphosszat sétálnom, mígnem belső nyulgalmam szigetének közelébe érek.)

Nagyon nehéz volt eS-től elszakítanom magam. Már két éve értettem mindent, a mintáimat, a sémáimat, azt, hogy ami gyerekként történt velem, nem engedi elhinni, hogy van ennél méltóbb, hogy a rosszat ismerem, így azt ismétlem. Fejben már mindent elhittem, csak azt nem gondoltam volna sosem, ha meg nem élem, hogy a szív és a lélek az óra járásával ellentétesen jár, amíg meg nem bocsátod magadnak minden érthető és érthetetlen tévedésed.

Ahogy eS méltatlanul lassan és erőszakosan távozott, nem hazudtolva meg korábbi önmagát, egyre fentebb kúszott a Napom az égen. Először csak hónapról hónapra mérhetően, majd keddtől-keddig, majd napra nap jobb lett. Kedvem támadt élni, szeretni magam. Szeretni a szertelenséget, a gyengeséget, a gyengédséget, az esendőséget. Önbizalmat adott, amikor már napokban mérhetővé vált, hogy képes vagyok nem gondolni rá. Észrevettem másokat és észrevettek mások. És az a mély hit, ami mindig élt bennem, végre utat tört magának és életre keltett. És jöttek srácok, hogy hé! vegyél észre, és észrevettem őket, majd magamban a jeleket, hogy miért nem. Nem voltak ezek kényeskedések, válogatások vagy telhetetlenségek, csak egyértelműségek. A legszebb történt, ami történhetett, képessé váltam arra, hogy a belső jelzőrendszerem adásait ne csak konstatáljam, hanem az életem, a döntéseim részévé tegyem. Így lehetett, hogy a harmadik kínos találkozás után nemet mondtam annak a fiúnak is, aki királylánnyá akart tenni az ő kis kastélyában, melynek százhetedik emeleti vasrácsos ablakából integethetnék a rajongóimnak, akik meg soha nem tekinthetnénk, csak az írásaimat olvashatnák, a jogdíjból meg a királyfi újabb nemesfém bilincseket venne rám. 
Nem, köszönöm!

Nem, köszönöm. Ez a két kicsinyke szó óriási lehetőségeket rejt magunkra nézve. 

Ahogy eS távozott egyre hálásabb lettem. Nem a távozásáért, hanem az életemért, az éveimért, a lehetőségeimért, a bátorságomért, a változásra való reagálásaimért, a költözéseimért, a merész munkahelyváltásokért, a leírt és megjelentetett bátor szavaért, azért, hogy kiálltam magam mellett.

És ebbe a rózsafaillatú szép fényfürdőbe sétáltam fel arra a teraszra, ahol Borostás ült és ott akkor azonnal született egy szép új világ, ami azóta tele van kérdéssel, kétellyel, vágyakkal, szerelemmel, szomorú várakozással, szemöldökhúzingálással, üzenetrevárással, bolondozással, bátor levélírásokkal, szemérmes és kínzó csendességgel, tapogatózással, az egész testemet átjáró gyönyörűséggel, szapora szívveréssel, rágondolással, ölelkezést képzelgéssel, találkozás iráni vággyal, de leginkább beteljesületlenséggel és egyértelműségkereséssel. 

Borostás nem árulja el magát. Egyetlen mondata sincs, ami az érzelmi állapotának méltó tükre lenne. Van.
És mégis ez a legjobb, és legszebb, ami történhet, ami lehetséges, hogy VAN. Nem nekem, hanem a világnak, mások és az én gyönyörűségemre.

Az történt, hogy július tizenhárom óta nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ez a mindennapos rágondolás viszont mostanra az őrületbe kergetett. Kedden este az vettem észre magamon, hogy nem vagyok jól. Hogy a szerelem, amit lénye az életembe hozott, már nem hozzátesz, hanem elvesz az életenergiáimból. Hogy a várakozással, a nemtudhatomokkal eltorlaszoltam a belső erőforrásaim labirintusainak ki- és bejáratát, és az életöröm ott van belül, de nem tud kicsordulni, ahogy tette azt a nyár elején.

Keresni kezdtem hol veszhetett el. Hogy most vagyok-e önmagam vagy akkor voltam, csak az a magam szimpatikusabb tenmagamnak, mint emez. Kerestem, féltem, hogy esetleg akkor az önállóságtól és attól, hogy képes voltam valami brutálisnak véget vetni, megrészegültem. Hogy úgy megrészegülve voltam jól. Hogy én veszítettem el magamtól azt a szép színes hintát vagy a hinta dobott ki a fűbe. Hogy Borostás tehet-e róla? De hogy is tehetne róla, amikor alig tud valamiről, amit megélek vele kapcsolatban!

Aztán jött Tündéranyu, és kimondtam neki. Kimondtam, hogy látom magam kívülről, nemnevetve, nemjátszva, nemboldogan, és ahogy kimondtam, szinte már meg is változott. Az ittléte segített. Kiborítgattam újra a puzzlet és nekifogtam újra a kirakásának. Mert időközben rájöttem, hogy akkor indultam el a lejtőn, amikor elkezdtem piszkálni magam, hogy biztos nem tetszem Borostásnak, hogy nem vagyok neki és hozzá elég okos, és talán elég izgalmas se. A tehetetlenségérzésem valós volt, de egy alternatív valóságot szőttem belőle. Egy nem létezőt, egy kitaláltat, egy úgygondolom, hogy újgondolja egysima, egyfordítottat.

Pedig. Akár vele, akár mással, csak és akkor lesz jó életünk, ha képes leszek tőle függetlenül értékelni és elfogadni magam. Ha nem kérdőjelezem meg azt, ami van és azt is, ami nincs, csak mert ő nem tud/mer/akar egyértelmű lenni.

Ha én játszani szeretek, akkor irány játszani!
Ha nekem az alap, hogy akit szeretek, azt dicsérem is, akkor tegyek így!
Ha nekem természetes, hogy mosolygom rá, akkor mosolyra fel!
Ha nekem folyton mondanivalóm van felé, akkor mondjam!

Az élet akkor és attól szép, ha természetes.

Szólj hozzá!