Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

pulitzermacskaparás

valami készül

2020. április 21. 08:36 - Pulitzermacska

... valami borzalmas előérzetem van. a lelkem üvölt. 

Szólj hozzá!

Kóklerek után bentlakásos kutyaélet

2020. április 09. 07:23 - Pulitzermacska

...tizenkét éve élünk egy kedves szimbiózisban a kutyámmal, aki most, a helyi, kisvidéki állatorvosok többszörös félrekezelést követően, kutyakórházba került, ahol, ha minden igaz, ma már a valódi betegségét kezelik. 

...én meg a hómoffiszban továbbra is minden egyes alkalommal arra vigyázok, amikor kigurítom a forgószékem valamerre, hogy nehogy a szőrére sasszézzak vele. Hát így. 

Hiányzik. 

Láthatás napi egy óra.

A láthatási idő első harminc percében duzzog, amiért szemét módon magára hagytam azokkal a köpenyes, injekciót szurkálós idegenekkel. A második felében meg abbahagyja a remegést, nyüsszent egy édeset és hálás minden simogatásért. 

Én meg csak szelíden köszönöm a Főnöknek, hogy megőrzi és kapunk még időt. Most, amikor végre olyan férfi van mellettem, aki szívből szereti őt is és duplán arany élete lehet.

Köszönöm a Főnöknek a megérzéseimet is, amivel elindultam egy újabb és újabb szakvéleményt kérni, látva, megérezve, hogy nem a megfelelő ritmusban gyógyul.

Nem mellékesen köszönöm azt is, hogy azért vannak olyan állatorvosok, akik tényleg értenek is az állatorvosláshoz. Mert van, amikor nem elég, hogy alapvetően kedves az állatokhoz egy állatorvos...

 

Szólj hozzá!

Két hét = két év

2020. március 26. 16:59 - Pulitzermacska

... mintha két év telt volna el az elmúlt két hétben. Járványügyi, munkaügyi és szerelmi szempontból is. Az egyik pillanatban még éltük a megszokott életünket, most pedig a kilincstől kezdve a médián át mindenhonnan a koronavírus leselkedik ránk. 

Mázlista vagyok, mert van munkám, így van munkahelyi közösség is, amibe tartozom, és vannak barátaim, baráti közösségeim is, és hívjuk is, szeretjük egymást, azokkal is, akikkel vékonyabb szálú a kapcsolat manapság. Mert pont amennyire távol tart bennünket egymástól fizikailag a vírus, úgy hoz lelkileg egyre közelebb. Próbálunk mérsékelten aggódni, a seggünkön maradni, nem nyivákolni, nem kisteszkót nyitni a spájzból, az időseket óvva inteni, a fiatalokkal is megértetni...

 

Szólj hozzá!

Ismerlek!

2020. március 04. 15:39 - Pulitzermacska

…azt írtam neki ma, hogy elnémultunk a boldogságtól. Aztán pont hét perccel az után, ahogy ezt leírtam, úrrá lett rajtam valami agyelhülyítő, elkedvetlenítő kósza aggodalom, hogy már nem is szeret. Hogy ennyi volt. Két hónap alatt lejátszottunk két évet és itt a vég. Ott ül egy tőlem távoli ponton, és már alig-alig gondol ide. Sőt, ha gondol, akkor arra gyárt forgatókönyveket, miként ráz majd le egy derűsnek tűnő tavaszi este.

Miért bújik belénk… Tudom, tudom, a felnőtté válás egyik jele, ha nem többes számban írok, írom. Hogy nem azt írom, ilyenkor, „az emberek azt gondolják”, hanem azt írom, hogy én azt gondolom, belém bújt a kisördög. Pedig a tudatos jelenlét tréning pont azt tanította, hogy ezek csak kisördögök, épp ezért nem valóságok. Azt is tudom azóta (is), hogy fontos, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy ezt a negatív gondolatot felvessem, megnézegessem, majd elhessegessem, mert el kell tudni engedni, ez a kulcsa, elengedni, de semmiképpen sem elnyomni, mert nem csikk ez, hanem a békességet csiklandozó női nonszenszia.

Talán épp csak annyi a baj ( nincsen | semmi | baj ), hogy az eddigi sémák alapján ítélem meg a most történteket. Ami ugye eleve úgy hülyeség ahogy van, már csak azért is, mert és egyébként hála istennek, de az égvilágon semmit sem csinál és reagál le úgy, mint a korábbi exeim, amiért rendszeresen hálát adok, amikor a nyitott ablakon a nagyfőnökre kacsintok.

Valójában nincsen semmi baj. Egyszerűen annyi történt és történik, hogy mióta (két hete) szinte minden éjszakát együtt töltünk, azóta minimálisra csökkent a netes-csetes kommunikációnk. De a parádé nem is ez benne, hanem az, hogy mindketten elnémultunk, úgyhogy most a kedves írónő felé fordítanám a mikrofont, és szeretném megkérdezni, hogy „hölgyem, miért?”. Keresgélem a választ napok óta magamban, persze. Hisz itt van minden második gondolatomban, valahogy még sincs vele közlendőm így a világhálón át. Sőt, néha úgy ülök vele szemben otthon is, mint aki már mindent tud róla, pedig és alig. És itt viszont valahogy érthetővé is vált a megjegyzése, hogy bántja, hogy folyton azt szajkózom, milyen közel állunk egymáshoz és milyen természetes az együttlétünk, pedig alig ismerjük egymást. Igen, azt hiszem most megértettem, hogy ez miért fájt neki. Azért mert nem igaz. Én is tudom, hogy nem igaz. Onnan tudom, hogy amikor kimondtam, akkor azt mindig a racionalitásom mondatta, és olyankor a lelkem mindig bokán rúgta az agyalapimat, hogy hazudsz, te kis piszok! Hisz ismered! Ezer éve ismered, de minimum az ezt megelőző életedben rendszeresen boroztál vele nyárvégi égfestő naplementékben.

Ismerlek! Ez az alapélményem vele az első perctől fogva. És ez csak egyre erősödik, erősödött, attól pláne, amikor tudom, látom, érzem, mire gondol és a döbbenetig fokoz, amikor rájövök, hogy tudja, látja, érzi, mire gondolok.

Le lehet így élni egy életet, ugye?

Szólj hozzá!

Legyen csend, legyen rend

2020. február 17. 21:09 - Pulitzermacska

pont ugyanolyan, mint egyszer. csak akkor hónapok, évek teltek el, mire ilyen lett, most meg csak két hét. nagyon fura. szerelem van. együttélés hangulat van. természetesség hangulat van. figyel rám hangulat van. tenni akar hangulat van. finom kis összebújássorozat van. 

és én nem attól félek, hogy ő elbazza, hanem hogy bennem egyszercsak felbukkan valami belső hang, amire oly bőszen hallgatok egy ideje, és elkezdi szekálni valamelyik tulajdonságát vagy tettét és kicsinálja, mint valami fúria az újonnan érkező elegánsokosveszélyes kolléganőt a háer vagy piár osztályon.

legyen vasárnap. legyen csend. érkezzék minden a megszokott rendben.

csak ne nyírjam ki ezt a szépet! sose!

Szólj hozzá!

Termoszpszichológia

2020. február 05. 09:05 - Pulitzermacska

...nüansznyi történés. bármikor tudsz röhögni rajta. mármint bármikor máskor. 



megint abba az inkább szép, mint praktikus, ajándékba kapott, tehát szent termoszba töltötted a kávéd, amiről tudod, hogy csak állítva lehet szállítani, és csak úgy lehet belőle érzelemmentesen inni, ha letekered a tetejét. nem baj, hisz mindezt tudod. és ha tudod, akkor ugye nem érhet meglepetés. eleve állítva fogod szállítani. eleve letekered a tetejét, hogy ne jöjjön orrán-száján a tartalma a blúzodra.



kosárba teszed. a teli kosarat, a hátizsákot, a laptoptáskát, a négykilós pisis macskaalmos zacskót, a kocsikulcsot és a lakáskulcsot a kezedbe veszed. kinyitod a kaput. kilépsz. bezárod a kaput. megnyomnád a gombot, ami kinyitja az autót. rájössz, hogy nálad maradt a macskaalom. vissza. kapu kinyit. belépsz. azzal a kezeddel, amiben a laptoptáska van megpróbálod felnyitni a kuka tetejét. oda van fagyva. alulról csapsz egyet a tenyereddel a fülére. a fájdalomtól vörös, a retektől fekete lesz a kezed. kimondod hangosan: vörös és fekete. hogy jön ide Stendhal?! sehogy. hagyod!

tartod a kuka tetejét. jobb kézzel. a balnak, amiben az alom (és a kosár van) lendület adsz. na, még egyszer! az elsőben nem volt elég karizom.
megvan! sikerült.
jutalmul valami finom, langyos érzet önt el... de mi ez a finom, langyos? a büdös francba! 
a hülyekávé. vagyis a hülyetermosz. énvagyokahülye. egyhülyeállat. ne hülyézd le magad mer' úgy maradsz, hülyegyerek!

kosár levág. kulcs mellé, a betonra levág. kutya levágja, hogy most pattan el. most itt a vég. most megint itt a semmibőlfővárosinagycirkusz. abbahagyja a farmerodról a velúr cipődre csorgó kávé nyalogatását és ijedtkutya szemekkel tolat kifelé a vérvörös aurádból. egyre messzebbről nézi, ahogy lehajolsz a kosárban lévő termoszért, kiemeled, bal kezeddel felnyitod a kuka tetejét, jobb kezeddel pedig a gyümölcsös játékgépek örök veszteseinek géprugdalós elkeseredettségével a kuka oldalához vágod a termoszt. úgy bizony! legyen hangja! legalább hangja legyen! törjön ripittyára! tudja meg! akár a szomszéd is! de a termosz főleg! gondolkodjon csak el, mit csinált! korán reggel.


csakhogy nem ő csinálta.

persze, hogy nem ő. 

hanem én.

tudom én.

nem ő tehet róla.

én tehetek róla. 


ő sem tehet róla, aki tegnap vagy tegnapelőtt azokat a mondatokat mondta. 

én tehetek róla, hogy nem mertem azonnal haragudni.

hogy nem tudtam nem komolyan venni.

hogy hagytam az érzéseimet a gondolataim elé menni.

hogy nem mertem azonnal visszakéz…, akarom mondani visszakérdezni.

pedig mindig megígérem, hogy énnemgyártokelméleteket.
énnemjátsszomazthogytudommiregondolmás.

aztán mégis.

…

és ilyenkor bizony a test, a lélek legjobb barátja ujjongva örül, amikor végre valami leesik, eltörik, rád ömlik. fülön csípi a pillanatot, az ártatlan kis pillanatot és csúnyán visszaél vele, hogy nem merted kimondani. segít hát kimondani. vagy ha kimondani nem is, legalább a gőzt kiengedni.



és ha nem akarod ezt látni, akkor még mindig ott van a termosz, mint bűnös. de ha valamelyest jóban vagy magaddal, akkor rájössz, hogy csak segít kimondani a szívből a szót. mielőtt megfullsz.




Szólj hozzá!

Hagyom...

2020. február 02. 14:34 - Pulitzermacska

„Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!”

Hagyom...

...kezdődő ritmuszavar jeleit produkálom a szigeten. Jobb, hogy leültünk, van amitől a láb is elgyengül nem csak az edzett lélek. Hol vagyok? Már megint hol vagyok? – kérdezem magam először halkan, aztán azon a vékony, kétségbeesett, fojtó hangon, amitől magam is megijedek. Randin vagyok, épp vallatok, épp vallanak. 

Azonnal reagál a testem arra, amit mondd. A szívemet összeszorítja egy kéz. Szorít, enged, szorít, enged, még nem öl meg... Nagylevegő, tudatos jelenlét, beszív, kifúj, ide figyelj, ne kalandozz el, beszív, kifúj, maradj itt kicsilány, maradj itt! 

Amikor az az ember, akinek a lényébe néhány hét alatt beleszerettél elmeséli a múltját, ami kísértetíesen hasonlít az exed melletted, veled megélt szeretőkkel tűzdelt múltjára, akkor a test hirtelen elernyed. Elernyed, mintha feladta volna. Eddig bírtam, vigyed a lelked ahogy akarod! Én ehhez nem asszisztálok még egyszer!

Nézd milyen terhet kaptál fel már megint, nézd csak meg jobban, fogd a kezedbe, most, forgasd meg! Mázsás súlyú üveggömb. Látod benne a jövőd? Látod, ahogy hiába szeretsz? Látod, ahogy mozgatod érte a földet? Látod, ahogy a figyelmed beszűkül, ahogy megszűnik a világ? Látod, hogy hiába?!
Látod?!
Látod ugye, hogy szenvedni fogsz, mint a kutya?!
Nem akarod látni? Ja, az más! Mindjárt más! Elhiszem, hogy nem akarod látni. Olyan rossz ezt látni. 

Hogy a fenébe lehetséges, hogy azon a szépséges szájon kicsúszó szavaknak ilyen brutális hatalmuk van? Szavak, csodálatos szavak. Eldöntenek egy életet, feljárnak mint kísértetek... 

Nem akarok félni!
Egy éve nem félek!
Egy éve hallgatok arra a belső hangra, ami mint a színházi súgó, feszült figyelemmel kíséri minden léptem, és ha elakad a szavam, halkan, úgy, hogy épp csak én halljam, bemondja a kezdő sort.

Ez itt a kulcs! A súgó.
A súgó összerezzent a szigeten, amikor kiderült, hogy a színészek nem tartják magukat az eredeti szerelmes szövegkönyvhöz. Ijedten tette-vette papírjait, pironkodva kapkodott a lapok után, amiket felkapott a szél. Pedig nem történt más, csak az átirat helyett mégis az eredeti (ld. még: őszinte) szövegkönyvhöz ragaszkodott a rendező.

Ha az elmondott történetek mögötti pszichológiát vizsgálom, akkor nettó fájdalom következik úgy fél, egy éven belül. (Abban az esetben, ha nem beszéljük át most töviről hegyire, hogy mit akarunk, várunk és vágyunk ettől a kapcsolattól.) Ha megengedem neki azt, amit magamnak bármikor megengednék, mégpedig a változás lehetőségét, akkor visszarázódhatnánk a jelenbe. Oda, ahol vagyunk és ahol a valódi dolgok történnek. 

Az, amit hallottam tőle róla, két oknál fogva hatott rám ilyen brutálisan. Egyrészt, ahogy ő, úgy eS is az igeneket kereste magára. Újra és újra. Hogy az kapuzárási pánik volt vagy kőtődési zavar, lényegében mindegy, mert társként egyiket sincs módom, módunk gyógyítani. Ez a legfontosabb! Azt tudomásul vennem, hogy ami most ijesztő vagy nem tetsző benne, az úgy marad, egészen addig amíg ő maga meg nem ijed tőle.
eS óta tudom azt is, hogy indikátor sem lehetek. Hogy az őszinteségemmel és a kimondásaimmal általában inkább felnagyítom az ilyen férfiak önkritikáját és az önmagukkal szembeni rossz érzését, ami természetszerűen oda vezet, hogy keresnek mást, aki nem ilyen kegyetlenül őszinte. A franc se akar egy folyamatosan pofázó tükörrel együtt élni. 

De akkor ki tud együttélni kivel? Én kivel tudok, tudnék együtt élni? Van-e olyan múltú, és jövőképű ember, aki a puzzle utolsó darajaként illeszkedik hozzám, az én belső világomhoz. Aki nem félni fog tőlem, hanem bátran szeret. Aki nem indítja magát eleve alárendelt szerepből. Iszonyú nehéz lehet a Férfinak lenni abból a pozicióból, melyben a gyanú magjait már az első napokban elültettem a másikban. És iszonyú nehéz aközött nőként különbséget tenni, hogy a változni akarás őszintesége mondatja-e el vele a történetét vagy eleve mentségként lesz ott ez a súlyos üveggömb, tele színes múltbuborékokkal a kapcsolatunkban, amire bármikor oda lehet mutatni, mentségként hivatkozva a korábban elhangzottakra?!

Nekem fontos a jövő. Az, hogy a jövőmet kivel töltöm. Halálosan unom a keddtől-keddig kapcsolatokat. Szeretnék valakit komolyan venni, szeretném, ha valaki komolyan venne. Ha esélyünk lenne egy alárendeltségmentes döntésre, hogy együtt vagy sem. 

De unom magam, Te jó ég! 

Megyek és megélem azt a jót, amit ez a kezdődő kapcsolat most adhat. Nincs más. A most van. A mostban szeretnék vele lenni, vele enni, vele beszélgetni, vele szerelmeskedni. Ami most van, és ami most lehet, az úgyis eldönti a következő most kimenetelét.

Hagyom... akkor is, ha balgaság, és ha tévedés, mert ha balgaság, és tévedés, akkor úgyis tanítás is egyben.

Szólj hozzá!