Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

pulitzermacskaparás

Gyökértelenségrulez

2019. november 16. 16:31 - Pulitzermacska

A tudatos jelenlét könyv szerint már képes vagyok arra, hogy amikor váratlan esemény történik velem, akkor azt nagyító alá tegyem, majd károgás helyett ép ésszel megvizsgáljam annak létjogosultságát és hatásait. Ez jó. Jó lenne folytonfolyvást alkalmazni. Pláne, hogy a Főnök folyamatosan gondoskodik arról, hogy mindig legyen mosatlan a mosogatómban.

Nem, most épp tényleg nem tudom, hogy merre vagyok arccal. Van, aminek a utolsó etapjában érzem magam, van aminek az elsőjében, és sehol sincs fogódzó, hacsak a saját hajamat nem veszem számításba.
A helyzetet tovább árnyalja Pulitzer eltűnése, Sziszikutya és a Mercikeautó betegsége, a lakhatáskérdés, hogy tovább ne is soroljam. Egyik se katasztrófa, de most mindnek ólomsúlyát érzem, és mint tudjuk, fémérzékeny vagyok. 

Tudom, hogy egy társ nem oldja meg ezeket, pláne nem helyettem. Pláne, nem is szeretném, hogy más oldja meg, de olykor kimondhatatlanul jól jönne egy váll, amire odahajthatom a fejem, egy csók, ami Csipkerózsika álmomból felébreszt amikor tévutakra tévedek, egy kar, ami ringat egy kicsit, egy öl, amibe gyakorolhatnám a spontán elszunyókálás képességét, ami még senkivel sem ment. Nyilván senkiben sem tudtam úgy bízni, hogy egyik pillanatról a másikra kitegyem magam ennek a kritikus, sérülékeny állapotnak, hogy a testén alszom el. Vanmégmindolgoznimagamban.

Mr. Decembert Mr. Kölyök miatt elengedtem. Majd a kölyköt is el kellett engednem. Miközben akkora kincset hozott, adott az életemhez, amivel egyelőre nem is tudok mit kezdeni, csak nézegetem esténként, hogy milyen szép.

Látom, hogy van vele dolgom, de nem tudom, hogy az a dolgom, amit én erőltetek, hogy a sajtósa legyek vagy egyszerűen csak emberként kellene mennem mellette és néha oldalba bökni, néha meg megcsiklandozni, amikor elbóbiskol. De azt egyértelműen érzem, hogy dolgunk van. És nem tudom, hogy elbaszcsiztuk-e azzal, hogy két hét alatt lerendeztünk kezdéssel és záróakkordokkal egy párkapcsolatot vagy épp ennek a mindenmegtörténtnek a szabadsága ad helyet a közös munkának és az abban való teljes őszinteségnek.

Aprópó munka. A cserepek ideje lejárt. Hiába lett segítségem, elfogyott azafajta életenergiám, amivel olyan munkákat csinálok, amihez semmi kedvem, mert én nem lehetek, nem vagyok benne. Nos, igen, az első év a feltérképezésé, a második a lehetetlenek bizonyításáé volt, és most, hogy mindezzel megvagyok, itt állok önmagam mellett és visítok, hogy uborkásüveg kopogtató gyárimunkásnak érzem magam. Látom, hogy el kell engedni, mert megpusztulok itt. Bár azt még nem tudni, hogy mitől pusztulok meg hamarabb, a valahova tartozás hiányától vagy attól, hogy nincs alkotásélményem a mindennapokban (hónapokon keresztül), vagy ha van is, észre nem vétetik, maximum a hiánya.

A valódi terhem a gyökér- és közösségtelenség. Elcsap ez néha, ahogy az autó tükrét szokta egy másik, amikor rosszul méri fel a millimétereket. Tűpontosan tudom mi bajom, mi hiányzik, de az agyam egyelőre annyira korlátolt, hogy nem látom, merre indulhatnék el ezért az élményért.

Az, hogy bárhol lakhatnék és lakhatok, óriási dolog és egyben óriási veszteség is, mert minden közösséget elveszítek. A falusit nem sajnáltam. Embereket sajnáltam ott hagyni, de a közösséget nem, mert alig akadt köztük hasonló gondolkodású, aki tovább akart menni a kertkapunál.

Az érseki város közösségébe tartozni jó volt, akkor is, ha az sem volt családias és nem hívtak rendszeresen esti sütőgetésekre és téli nagycsoportos összejövetelekre sem. De ott kiléptem a utcára és mosoly fogadott, ha lementem a piacra megkérdezték hogy vagyok, ha elmentem egy kiállításmegnyitóra azt sajnáltam, hogy a hetedik ismerőssel már tényleg nem jutott idő beszélgetni, csak összekacsintani.

Manapság sokakhoz elmehetek. Néhányan hozzám, értem is eljönnek. Egy-egy emberhez kötődöm. Egyreinkább csak olyanokhoz akik értékelnek és akiket értékelek, akikkel vannak közös húrok és nem csak nyöszörgő-nyavalygó sorsközösségek. De nincsenek családi szülinapok, baráti társasjátékozások, vasárnapi ebédek és keddesti kártyázások. Nincsenek összeszaladós szombatok. Többnyire az van, hogy sok-sok helyre odamehetek egy-egy kávéra, beszélgetésre, de életvitelszerűen nincsenek közössségek, ahová beletartozom.

Nincs városi, nincs hobbiklubos, nincs női, nincs könyves, nincs kutyás, nincs macskás, nincs szerelmes közeg, aminek a része lennék, és bár tudom, hogy a nagy egésznek lényünkkel apró atomiumként a részei vagyunk, mégis nehéz ennyire egyedül lenni a világban.

Nehéz ennyire egyedül a életfeladatom, a kis bátorprojektem is csinálni. Vagyis most épp nehéz csinálni. Most ki vagyok zsigerelődve. A titás lány szerdán délután kitett hűlni. Csak tudnám miért fáj ennyire, amit mondott?! Hogy miért talált be annyira, amikor nem is talált be annyira. Miért van az, hogy amikor én egészen egésznek érzem magam vagy egy korábbihoz képest jóval összeszedettebbnek, egészebbnek, akkor jön valaki aki kedvesszépen az orrom alá dörgöli, hogy ő onnan kívülről úgy látja, nem vagyok valami jól (nem is tudom mire alapozza a megérzésein kívül, mert alig beszélünk komoly dolgokról) és én (azóta) tényleg nem vagyok valami jól.

Tudom, persze, hogy azt a belső rendet, amit most tapasztalok, kívülről nem látják. És én is csak egy korábbihoz viszonyítva látom rendnek. De én olyan rohadt büszke vagyok rá! Egy évvel ezelőtt senkinek el nem hittem volna, hogy kijutok a partra. És lám. Csak ne kellett volna ehhez A-nak elmenni a túlvilágra…
Azóta is itt van a házastársi örökhűségre sosem váltott jegygyűrűnk az ujjamon. Örök emlékeztetőként hordom, hogy sose maradjak többé olyan helyzetekben egy percet sem, amikről megérkezik a lelkembe az első jel, hogy méltatlan. És lám, nem is maradok. Milyen szép! Milyen csodás! Mekkora ajándék! Ilyen kis mások számára láthatatlan örömeim vannak. Meg a tény, hogy ez a gyűrű, nem csak a párkapcsolati helyzetek méltatlanságára világíthat rá, hanem arra is, ha egy munkahelyen, ahová akaratlanul, de akkor ajándékként sodródtam, most leléphessek. Köszönöm!

Szólj hozzá!

Stop!

2019. november 07. 12:25 - Pulitzermacska

...a kölyök benyögi, hogy padlóra került és válságban van, én meg büszke vagyok rá, hogy elmondja nekem és bízik bennem és beszélgetünk erről. stop.

...ugyanővel megállapítjuk azt is, hogy pénteki szakítás ide vagy oda, úgy kívánjuk egymást, mint rakodómunkás hőségriadó idején az esti fürdést. stop.

... a jóhumorú ájtiguru átjön az irodámba, közli, hogy megkeresték egy régiúj állásajánlattal és ő egész este azon gondolkodott van-e itt valaki, akihez kötődik és arra jött rá, hogy csak velem tud és szeret itt komolyan beszélgetni. stop.

... a lelkileg is gazdag újrabarát aprósütit és tudom, hogy betartanáféle ígéretet hoz. lehordaná nekem a csillagokat, csak egyszer, legalább egy pillanatra akarjam már én is. Majd arról beszél, miért nincs jól a kis életében és én csak hallgatom és hallgatom és azon gondolkodom Zorán szavaival élve, hogy „én kinek mondjam el a vétkeimet?”

Szólj hozzá!

Hívj fel, ha megérkeztél!

2019. november 01. 19:42 - Pulitzermacska

Még viccel egy picit kínjában, aztán int és beül. Megemelem a kezem, automatikus mozdulat, de most nem az átmeneti, hanem a végleges búcsú teszi lassúvá, szomorúvá. Int és indít. Majdnem azt mondom, hívj, ha megérkeztél, de gyorsan rájövök, épp az imént ugrott ez a státuszom. Így csak motyogom magam előtt, hívj, aztán azt, hogy hülyegyerek, már ne kérj tőle semmit, de mielőtt végigmarná az abszurditás sava a túljózaneszem, elnevetem magam, hisz miért ne szerethetném abban a pillanatban is, amikor épp kikormányozza életét az enyém útvesztőiből?!

Int és eltűnik. Én meg mint akinek a kertmániás szomszéd kikísérését követően épp csak annyi édes terhe van, hogy sietnie kell vissza a családhoz és az egyre magasodó tíztojásos piskótához, magabiztosan visszalépek a kapualjból, becsukom, rázárom és belül a hideg, bordázott lemeznek dőlve potyognak a könnyeim mosolygó arcomra. Nem tudok rá haragudni, nem tudom se magamat, se őt hibáztatni.

Élünk b+meg, mondta a másik ex, amikor nyomatékosítani és jogszerűvé akart tenni valami nekifontosat. Élünk b+meg, egyelőre én is csak ennyit tudok a várt, mégis felkészületlenül érő döbbenettől mondani.

Nincsensemmibaj, nincsensemmibaj, nincsensemmibaj, mantrázom Fodor Ákost, komolyan is gondolom, talán ezért percekig hat is, aztán újra kellene kezdeni, de ahhoz már nincs elég lélekjelenlét. 

Ázik a hidratált bőr, folyik a könny, gondolatok úsznak idestova. Kicsit ő fáj. Kicsit annak a ténye, hogy régóta nincs senkim aki felhívna, akit felhívhatnék, amikor...
De minden karcolás és seb ellenére hiszem, hogy szeretni valakit, aki szeretetre méltó, akkor is lehet, ha nem úgy válik az életem részévé, ahogy először elképzeltem.

Megijedt és elmenekült. Remélem felhív, ha megérkezett...

Szólj hozzá!

Elkótyavetyélt szerelem?

2019. október 30. 22:54 - Pulitzermacska

... most vagy az van, hogy már a párkapcsolat megcsillanó reménye olyan impulzívvá tesz, hogy minden erőlködés nélkül lehordom a csillagokat, ha valaki megmondja, hogy hová tegyem le őket vagy őrülten szerelmes vagyok egy nálam fiatalabb férfiba, aki annak ellenére kiválasztott, hogy én magamtól azt hiszem őt sosem választottam volna ki.

És mégis! És máris. Szerelmes vagyok. 

Mindez mindazok ellenére, hogy az első találkozás alkalmával olyan nyersen beszélt, hogy minden második kijelentést kisípolt a rendszerem. 
Mindez mindazok ellenére, hogy rögtön az elején a legmélyebb rétegekbe lenyúlt.
Mindez mindazok ellenére, hogy gyakorlatilag az első randirandin magának adott.
Mindez mindazok ellenére, hogy két nappal később arról beszélt, mennyire szerette az előző lányt.
Mindez mindazok ellenére, hogy szűkszavú velem, mint egy anyáékkal élő pályakezdő az első munkanapon.
Mindez mindazok ellenére, hogy ugyan várt a vonatnál, de úgy fogadott kétpuszival, mintha a húga volnék.
Mindez mindazok ellenére, hogy most például valami nagyon fáj neki, de meg sem próbálja megosztani velem. 
Mindez mindazok ellenére, hogy az alarm módban lévő kis zsigereim érzik, hogy túlságosan elvan nélkülem.

Mindezek ellenére képtelen voltam letörölni a képemről a folyton mosolyt, amikor hazahozott.

Semmit nem értek és mindent értek. 

Érzem és értem, hogy engem már ennyi, egyheti jelenléte tűbe fűzött. Azt még magam sem tudom, hogy a tű fokán merre csúszom, de jelen pillanatban a lénye olyan erővel hat rám, hogy minden korábbi sebességkorlátozást átvágva haladok a kitűzött céljaim felé, vidáman, lényegbetörően, kreatívan. 

Érzem és értem, hogy neki a velem való találkozási lehetőség talán inspiráló volt, de azonnal behúzva beragadt a kéziféke, amikor megértette, hogy én komolyan venném magunkat. De nem azért, mert ennyi évesen már minden potens férfit komolyan akarok venni és azonnal egy alomravaló gyereket akarok neki szülni, hanem mert a lelke olyan mélyen összekapcsolódott már az első percekben az enyémmel, hogy elképzelni sem tudom, hogy ez ne maradjon így örökre, legalább egy barátság szintjén.

Érzem és értem, hogy benne nincs meg ez a találkozásunkból fakadó, azáltal gerjesztődő végtelen energiatöltet, ami a világ összes bajával szemben védetté teszi.

Egyáltalán nem értem, hogy mi varázsolt el ennyire engem a szeretetteljes lénye mellett.

Egy hete és néhány órája annak, hogy találkoztunk.
Pezsgek a társaságában és a távollétében is.
Vágyom a közelségére, de életképes, sőt, végtelenül energikus vagyok akkor is, ha távol van. 

Milyen kár, hogy ő nem...

Tudom, tudom, most is tanulok. Megélésből jeles. Megengedésből jeles. Vágyból jeles. Hallgatásból jeles. Tűrésből jeles. Kíváncsiságból jeles. Ámort viszont, azonnal picsán rúgom, ha meglátom! Tudja már hová lő! Minek lő oda, ahol még másvalakivel van tele a szív?! Miért lő oda, ahová hiába is adok és adok, nincs még befogadókészség. Miért kell elkótyavetyélnünk a kártyánkat, ha 10 éve is terve volt velünk? 

Terve volt velünk?
Terve van velünk, hisz lettünk s vagyunk.

Az kezd derengeni, hogy nekem mi a lecke, és miért találkoztunk és miért kell ezt pont így megélni, de kérdezlek, kedves Magasságos, neki mit adok én, neki miért készítettél oda, ő mit kap és mit tanul ettől a viszonytól?

Hééééé!

Mi lesz ebből már megint Főnök?!

Szólj hozzá!

"ilyen amikor hátha szúr a szív"*

2019. október 26. 22:29 - Pulitzermacska

... Tanulhatatlan ez, ahogy Balázs énekeli, mégis próbálom érteni, mert ezt a vad, mindent elemző érteni akarást adta ajándékul az ég, amikor a Bak csillagjegy szülöttjévé tett.

Érteni akarom, hogy ki és miért cserélgeti folyton a mozdonyomon a táblát, és miért kerülök mindig olyan állomásokra, ahová nem kívánkoztam, aztán miért oly különleges és szép mégis mindegyik hogy leszállok és közelebbről megnézem, százszorosára növelve az utazási időt.

Megint egy olyan állomáson és megállóhelyen kötöttem ki, ahová nem vettem jegyet, és ha a pénztáros tukmálta volna, akkor sem fogadom el, nem akartam megint olyat, ami se félig, se tele. Mert egyértelműre, vegytisztára, egyenesre vágyom, de folyton másvalakivel találkozom a restiben, és bizony csak meghallgatom. 

Jött ez a fiú, aki még nem is tudom, hogy fijú vagy férfi, és elvitt a naplementébe, amit először veszélyesen giccsesnek találtam, de azokon a mondatokon, amik ott elhangzottak, bizony nem volt cukormáz. A nap lement, a bizalmi szint meg fel, egy öleléssel koronázva meg a horizontra bukást. Azt gondoltam... sőt, azt gondolom, hogy az aztgondolomokkal van a legtöbb baj, mégis, ott sétálva, beszélve, egymás szemébe nézve, egyrészt egy kicsit összementem, az EMDR óta nem beszélgetek a múltamról senkivel, másrészt mégis felemelkedtem. Ő meg belecsapott a közepébe és nem is volt kedvem mismásolni, meg nem is volt olyan a helyzet, hogy lehessen. Annyira egyenesen és őszintén kérdezett, hogy képtelen lettem volna nem azt mondani ami van, azaz, ami volt, illetve ami nem. Aztán a női agyam ebből megint épített egy légvárat. Érdekes vagy, eljött ide, kedvel téged, szeretne veled... Csak azt nem tisztáztuk, hogy mit. Mert azt ugyan megkérdezte, hogy most akkor hagyjon-e a jégen, amíg haza nem jön Mr. December, de azt, ha mondta is, hát rébuszokban, hogy ő most komolykodásra nem vágyik.

Nem mondott ilyet!
Úgy mondta, hogy aki ismeri, talán ki tudta volna a sorok közül olvasni. De csak diznilendezett, hogy ez az egész az, és akkor én még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy szeret ugyan játszani, de a legtöbbször ő nevet a végén. Rólam kérdezett, de a válaszban magáról beszélt. Amikor arról mondott véleményt, ami velem történt, extra sztrong alufóliába csomagolva ott volt az üzenete, hogy ő most csak úgy jön, van és megy. És én nem értettem. Eskü nem azért, mert nem akartam érteni, hanem mert nem tette egyértelművé, pedig én már annyiszor kértem a Jóistent, hogy akiket küld, azokat áldja meg ama csodálatos képességgel, hogy azt mondják, amit gondolnak, és nem köntörfalaznak, nem mellébeszélnek, nem körbeírják, hanem kimondják, hogy értsem, hogy mit akarnak és mit nem. Cserébe megteszem én is. 

Meg voltam győződve róla, hogy engem akar. Nem csak egy csajt, abból nyilván amúgy is akad minden ujjára egy, hanem engem. Évekkel ezelőtt miért pattintottál le, kérdezte, szégyenszemre ennek a pontos részleteire sem emlékszem. Társam volt, ő meg akkor sem volt egyértelmű, talán emiatt lehetett, ha tényleg volt. 

Most meg ott pislogott a naplementében, aztán a puha kezével megfogta a puha kezemet. Olyan volt, mintha csak a nagymamától mennénk hazafelé a vasárnapi ebéd után, kedves, otthonos, természetes, finom. Tele volt szeretettel. Ő is. Én is. Belül pedig kondult a harang: vigyázz, érzel! 

Éreztem. És letettem a lapjaimat az asztalra. Nincs itt kéremszépen semmi huncutság. Ezt érzem, ez van, erre tessék lapot húzni. S lám! 

Eljött ma, és egy óra alatt megtörtént minden amire heteken át készül a lélek, hogy méltó ünneplőben és igazán várhassa. Kijelentette, hogy ugye hallottam és értettem, amit mondott akkor, amit nyilván azért jelentett most ki oly magabiztosan, mert pontosan tudta, hogy nem jelentette ki amott világosan és tisztességesen. Bennem pedig az addig pezsgő vér forrni kezdett és szerettem volna kiabálni, csapkodni, és utána szeretkezni. Mert nem bánom, ha ki kell dobni a babaházat. Nem bánom, ha újra kell mosni és centrifugázni egyes álmokat, de azonnal érteni akarom, hogy mi folyik itt!

Persze, értem. Nem kell ehhez disszertált felmenő! Lemenő napnál (jóval) világosabb, hogy belefutott egy házasságba a korán jött gyerköc miatt, és most remeg a térde (teljesen meg van értve), minden olyan helyzettől, amiből úgy lenne házasság és újabb gyermek, hogy nincs kimosva, kicentrizve, kiterítve, beszedve, behajtva és újra összekoszolva, hogy lássa, hogy tényleg bírja-e az anyag a hatvan fokot és az ezernyolcszáz fordulatot. Értem, hogy most remegve fél, mert az az érzékeny szíve belehalt egy-egy picit a válásba és annak a terhébe, hogy a gyereke nem kerek családban nő fel. 

Igen, értem. Épp ezért, ha van is bennem indulat, az nem őt akarja megfojtani, csak kérdezi, kicsit felpaprikázva-érdeklődve, hogy ezen az állomáson ugyan miért kellett kiszállnom? Hogy a tájat, amit most látok, azért kell-e most megnéznem, hogy ebből is tanuljak, és ha igen, akkor kéremszépen mit és mennyit? 

Tekintsem-e ajándéknak, hogy mivel nincs tiszta sor, nem lesz eleve rendes képlet sem. Nem akartam elvált, kisgyerekest, s lám, nem is kaptam, kapom, kaphatom meg egészen. Pedig nem tudja és nem tudhatta, hogy milyen erős a vágy egy vegytiszta kapcsolatra bennem. Mint ahogy azt sem tudta, hogy még ezt a vegytisztaságot is mérlegre tettem, mert az a jó érzés, amit ébresztett bennem, mindezt lehetővé tette. 

Hálás vagyok neki, mert megint fentebb került általa a Napom és még több kis zegzúgot beragyog. Érteni kezdem, hogy az élet inkább ez. Hogy ezek a hónapok most, ha akarom, ha nem, megmutatják a világ azon oldalát, ahová tizenöt éven át be nem tettem volna a lábam. De micsoda kegy ez, és milyen kegyes, hogy akik igazán mélyre hatolnak bennem, azok értelmes, érzelemgazdag emberek. Azoktól nem csak testileg kapok, hanem lelkileg is. A nagy szavak mellett sok kis megértést. Látni kezdem őket, látni kezdem az életüket, a szenvedélyüket, a félelmeiket, a elkövetett hibáikat és azt, hogy ennek ellenére talpon vannak és haladnak. Csak nem felém, hanem mellettem. Ami úgy ahogy van, ajándék. Gazdagabb vagyok általuk, még ha csíp és fáj is néha, hogy nem akkor, nem úgy találkoztunk, és hogy csak egy-egy rövid időre keresztezi egymást az útunk. 

Nem házasságra és gyerekre vágyom, hanem társra.
Egy emberre, aki az ölembe fekszik a kanapén, akinek felolvashatok a kádban. Aki nem megy se máshoz, se a magányához haza tőlem, hanem velem, bennem van otthon. De ő is csak 24 óráig és csak gondolatban lehetett nekem ilyen, és ahogy a többiek, ő is ellovagol a naplementében. S majd nyilván hálás leszek neki minden csókért, minden ölelésért, minden szóért, és azért is, hogy nem kötött le örökre és továbbmehettem, de most még olyan nehéz jónéven venni eztafajta Isteni gondviselést....

Tudok laza lenni, persze, csak az zavar, hogy fogalmam sincs (és nem is annyira akarom, hogy legyen), hogy hogy kell egy olyan "kapcsolatban" lenni, ahol nem akarunk semmi komolyat. Képtelennek érzem magam arra, hogy ne azt tegyem, ami a szívemből, jó vagy rosszérzésemből fakad. Nem tudok (és kurvára nem is akarok) érzéseket a szoba közepére húzni és letakargatni amíg kifestenek. Nem tudom és nem akarom nem azt tenni, ami épp jól esik vele, legyen az séta, tánc, csók, irodalmi est vagy szeretkezés. Élni szeretnék vele. Nem mostazonnal együtt, hanem együtt megélni az egyértelmű jót és a kérdéses nemjót is. Mert az a való élet, nem ez a hibernált, rosszul lefagyasztott romlandó, ami csak a szélét súrolja mindennek. Akárcsak a takarítónő az őrület határát...

*Hiperkarma
*a sajátod

Szólj hozzá!

Könnyű, mégis nehéz...

2019. október 24. 23:59 - Pulitzermacska

...tegnap délután a lemenő nap úgy bevilágította a világom, hogy árnyék nélkül láthattam magam, és azt a másik magam teremtette világot is, amiben arra a Borostásra várok, aki nem vár rám. Aki nem tehet semmiről, csendben tűr és hallgat, még csak annyi erő sincs benne, hogy határozottan elutasítson, annyi meg végképp nincs, hogy emberi beszélgetésbe bonyolódjon velem bonyolúlt – ám nem hozzám kötődő – érzéseiről. Durva, hogy az egyedüllétből a plátói szerelembe menekülve miként vált élhetőbbé a világ(om), és mégis miként válik élhetetlenné ugyanaz, amikor a reflektor másvalakire vet fényt. Valaki másra, aki valódi érdeklődéssel, igazi kérdésekkel, tárt karokkal fordul felém, és ha arra kérem, távolságot tartani is képes.

Nehezen tudok szembenézni azzal a ténnyel, hogy ebben a korban már alig-alig akad olyan férfi a korosztályomban, aki nem vált el és nincs még gyereke. Aki meg ilyen, lásd Borostást, tátott szájjal áll a világnak abban a kapujában, ahol utoljára tizenéve állt és még csak nem is hibáztathatom, hogy reagálni sem képes a külvilágra. Két és fél évet töltöttem sötétségben, csak mert szerettem, és bár akit szerettem, nem tisztelt és nem szeretett, mégsem voltam képes arra, hogy korábban más felé forduljak, bármennyire is jött az felém és kínált vidám életet. 

S. után szeretnék, szerettem volna egy tiszta kapcsolatba kerülni, ami csak róla szól és rólam szól. Egyre félőbb, hogy erről lecsúsztam. Húsz évvel ezelőtt még volt realitása egy ilyen választási lehetőségnek, ma viszont egyre kevésbé. Szembe kell ezzel nézni és nem elutasítani azt a kedvességet, érdeklődést, szeretést, ami jön, mert tán összetettebb így élni, de nem lehetetlen. És tán van az a partner, aki képes úgy szeretni, hogy nem szívja el a levegőt tőlem magának, és képes úgy szeretni, ahogy jó szeretve lenni, és akkor eltörpül, hogy nem volt oly tiszta a képlet, mint húsz évvel korábban, amikor egy eleve nehéz helyzetet választottam. 

Most kerülném az eleve nehezet, de mintha a nagykönyvben valami egészen más lenne az előszóba írva, másképp kell élni és másképp ítélni... tanulom, de tanulhatatlan ez...

Szólj hozzá!

Felkavarodás

2019. október 24. 08:46 - Pulitzermacska

.... még a nyáron írt egy írásomra, hogy Maga még mindig egy csoda! Leprintscreeneltem, hogy kitehessem a dolgozószobámban. Tegnap meg megjelent és egy súlyosszép naplementében volt részem vele, ami annyira felzaklatott a legnemesebb és a legvadabb értelemben is, hogy a futópálya adta a másikat, ahol gyorsabb voltam mint valaha, mert mégsem üthettem meg senkit és üvölthettem másokkal, azért amit érzek, hát kifutottam magamból. Olykor az ég felé emelt tekintettel, máskor méltatlankodó kézmozdulatokkal kérdeztem könyörögve, hogy Borostás miért nem képes egyetlen apró jelét sem adni annak, hogy érdeklem. Hogy miért hagyta nyitva azt a kurva kaput, ha úgy érzi, nem szeretné, hogy most bárki, akárki bemászkálna rajta. Hogy miért nem mondja ki, amit érez. Akkor is, ha az bizonytalanság, akkor is, ha az elutasítás, akkor is, ha látszólag gyengeség. Mi a francért nem mer gyenge lenni és azt mondani, hogy kedves vagy, de nem tudok ígérni semmit, jobb, ha nem ringatózol "semmi akadálya, hogy megismerjük egymást" mondatokba, mert fogalmam sincs mit akarok vagy mennyi időre van szükségem az öntisztuláshoz. Ez tiszta sor lenne.

Persze, ez a különös szembesülés azzal, hogy milyen kisnyúl a kedves, felhányt ezernyi kérdést. Többi közt azt is, hogy ki tud-e karakánul állni amellett, amit akar. Hogy tud-e, mer-e szeretni és azzal kockáztatni. Hogy képes-e odaállni és kinyilatkoztatni azt, ami az ő tényleges vágya. Hogy ha tizenéven át tényleg soha mással még csak nem is flörtölt, tudja-e egyáltalán milyen a női lélek. És tudom-e én, hogy mire és kire várok egyáltalán, és ennek van-e bármi értelme, azon túl, hogy a szerelemnek semmi értelme és mégis mindennek az értelme az, és az amögött megbújó mély szeretés.

A villanypásztorok között átbújni, a szikes talajban, a kisnövésű ezernyi pittypangban és a naplementében gyönyörködve megérezni, hogy aki melletted sétál ezernyi kis energiaszállal kötődik hozzád. Hogy alig tudsz valamit róla, de vele rezegsz, hogy a kérdései mennyire természetesnek hatnak, pedig a legmélyebbre mennek, hogy az ölelése milyen otthonos, hogy a keze a kezedbe, mintha tegnap is ott nyugodott volna. És aztán minderre azt mondani, óh, én most nem, mert én most még, meg majd talán, de majd akkor... és csak azt tudni, hogy azzal a másikkal, akire vársz, még esélyed sem volt személyesen így megélni egymást, de nem tudod elengedni, mert beleszerettél az ismeretlenbe és tudni akarod, és látni akarod, hogy lehet-e, hogy képes-e, hogy ő-e vagy csak megvezetett az a belső hang és akkor van még dolgod magaddal bőven...

Szólj hozzá!

Izgalmas kérdések, türelmes válaszok, egy 170 fős csapatépítő margójára

2019. október 13. 14:02 - Pulitzermacska

Egy hétig senki nem kérdezhet tőlem semmit, köszi!

Nem működik, pedig úgy csináltam, ahogy mondtad. Ja, nem úgy mondtad?

A Pityu később jön, kipipáltam a jelenlétin, jó?!

Lemerült a telefonom. Van nálatok töltőm?

Igen, tényleg megnézted már kétszer, hogy melyik csapatba tartozom, csak mire megtaláltam volna, elfelejtettem.

Mi lesz az ebédnél a svédasztalon?

Tudsz adni egy hosszabbítót?

Nem találom ahol mondtad, segíts.

Lesz-e leves?

Tényleg ott volt csak narancssárga és nem fehér.

Másfél centivel hosszabb a póló, mint amit hordani szoktam. Azt most mire mondtad, hogy "szólsz a pszichológusunknak"?

Bakker, nem hosszabbító kell, hanem elosztó, az hol van?

Az mit jelenet, hogy öt perc múlva kezdünk?

Megszámoltam a székeket, hússzal kevesebb mint ami kell, micsináljak'?

Csak ez a nyolc filcet használhatjuk, nincs több szín?

Fázok.

Lesz-e a levesben tészta?

Hol lesz az ebéd?

Ha ettem mit csináljak?

Mikor kezdünk? Ja, hogy ide is ki van ragasztva a program, de ha már itt vagyok elmondod?

Még elmehetek pisilni?

Elfelejtettem írni, amikor kérdezted, hogy van-e valakinek valamilyen érzékenysége. Azér' tudsz intézni vegán kávét, ugye?

Hol van az olló. Ja, tényleg mondtad már, hogy a szerelődobozban.

Kérsz pálinkát? Jajj, most mit kényeskedsz, hogy még sok a dolog?!

A túrós csúsza a kakaspörihez van a svédasztalon?

Tudom, megígértük, hogy csak önök vacsoráznak itt, de nem tudom hova tenni ezt a tizenöt fős jógás társaságot.

Mindjárt megyek csak ezt még elszívom. Ja, rám vár 160 ember? Óú. Már csak két slukk!

Elfelejtettem mondani, de otthon maradt a szervezői központ laptopjának a töltője. Szerinted kibírja innentől egy órát, amíg mennek a produkciók?

Ki a csapatkapitányom?

Melegem van.

Igen, hoztam ceruzaelemet a prezenterbe, ahogy kérted, de nem emlékszem hová tettem.

Ide letettem a mellényem. Úh, tényleg mondtátok, hogy bele kell írni a nevem, mer' mindenkié egyszínű?

Nem tudom, hová tettem a reggeli műsor értékelőlapját, az baj?

Ki döntötte el, hogy ezek a nehéz kérdések legyenek a kvízben?

Nem találom a csapatkapitányom.

Szerintem azt az akadályt úgy kellett volna inkább, hogy...

Szorít a cipőm.

A wécében hagytam a telefonom, de már nincs ott.

Megfoghatom a cicid?

Akkor legalább a sípodat meg akarom fújni!

Nagyobb az oklevél, mint a keret? Micsináljak'? Vágjam le? Mivel? Ja, ollóval. Jó!

Esküszöm, ide tettem a virágos táskám. Ja, hogy én nem is ennél az asztalnál ültem? Olyan egyformák!

Elvitte valaki a kabátom, nem tudod ki volt az? Igen, fekete szövet, tudod, mint amilyen a Gézának, Gábornak, Péternek, Kálmánnak is...

Mikorra jöjjön értem a férjem?

Most, hogy mindennek vége már nem lesz más program csak a buli?

Hogy döntsem el hogy a tízes vagy az éjféli busszal menjek haza? Mi? Érmét?

Szólj hozzá!